A leginkább a délkelet-ausztráliai erdőkben élő lantfarkúak nagy, fácánszerű madarak, csüdjük magas, szárnyuk rövid. Farkuk hosszú, a hímeknél 16, a nőstényeknél 12 kormánytollal, melyek felfelé állnak és egyesek S alakban meggörbültek, és így együttvéve sajátságos lantalakot mutatnak. Röptétlenek, szárnyaik csak a fákra és sziklákra való fel- és leugrásban segítik őket.
A lantfarkú madarak hangja, fejlett éneklőizmaiknak megfelelően, rendkívül hajlékony. Rendes hívogatójuk éles, messze hallatszó riogatás, éneke pedig, amely saját és utánzott hangok keveréke, a tartózkodási hely szerint változik.
Egészen döbbenetes hangutánzó képességük van: párkereséskor legalább húszféle madárfaj hangját utánozzák, de természetes környezetüktől idegen hangokat is megjegyeznek. Képesek kutyaugatás, tapsolás, láncfűrész, emberi beszéd, riasztó vagy fényképezőgép hangjának utánzására is. Szinte végtelen a különböző hangok sora, amelyeket a lantfarkú madár utánozni tud. A különleges hangokat csak a hímek adják ki, ezzel elkápráztatva a nőstény példányokat.
A fajt az elsők közt tanulmányozó Ludwig Becker a következőket írta róla: „Ez a madár tán a legjobb hangutánzó. Hogy fogalmat adhassak erről a tudományáról, megemlítem a következőket: Gippslandban, az ausztráliai magas hegyvidék déli lejtőjének közelében van egy fűrészmalom. Itt csendes vasárnapokon kutyaugatást, emberi nevetést, mindenféle madárdalt, csicsergést, gyermeklármát lehet hallani az erdő mélyéből, amellett azt a fülsértő zajt, amit a fűrész élesítése idéz elő. Mindezeket a hangokat egy és ugyanaz a lantfarkú madár hallatja, amely a fűrészmalom közelében szokott üldögélni.”
