Hihetetlen, de igaz: itt valamikor helyenként műút volt. 1924-ben kezdték az építkezést, ami először csak a transzszibériai vasútvonalat kötötte össze az aldani aranybányákkal (683 km), majd 1933-ra még egy 100 km-es szakasszal bővült az út és végül 1962-ben érte el Jakutszkot.
Az úttal a legnagyobb probléma az, hogy az örök fagy birodalmában halad, így a legtöbb helyen a szövetségi autóút nem más, mint egy hét méter szélességű földút. A leghosszabb szakaszon teljességgel hiányzik a burkolat és az olvadás, a belvíz, valamint heves esőzések idején az olyan elpusztíthatatlannak gondolt szovjet autók is elsüllyednek a sártengerben, mint a ZIL, az Ural, vagy a KRAZ.
Amennyiben fogytán az üzemanyag, a felkészületlen utazókat a fagy- és az éhhalál is fenyegetheti. Több roncsot hagytak magára az út mentén, de volt már olyan eset is, hogy az elakadtak a járművet is felgyújtották a mentőcsapatok megérkezéséig. Arra is többször volt már példa, hogy teherautók vezetői öngyilkosok lettek, mert a több millió rubel értékű árú a lassú előrehaladás miatt nyáron megromlott.
Aszfaltozott részeket csak néhány helyen találunk és itt történik a legtöbb baleset, amit általában azzal magyaráznak, hogy az off-road viszonyok után lanyhul a sofőrök figyelme. Nyáron személyautóval és mikrobusszal átlagban 23-26 óra alatt teszik meg a Nyerjungri és Jakutszk közötti 780 km-t.
Az út egy részének az amortizálódását gyakran az egykori vasút építési munkálatokkal hozzák összefüggésbe: az építőanyagokat ideszállító teherautók sokasága és súlya alatt az út minősége igen hamar megromlott és újra elmocsarasodott az út. Mindezek ellenére a mai napig ez az egyetlen út, amelyen elérhetik Jakutszkot a köztársaság déli részén élők.
