ÁllatvilágKedvenc

Színes, felújított felvételen kelt újra életre az 1936-ban kihalt tasmán tigris

Digitálisan felújított felvételen keltették újra életre a kihalt tasmán tigris legutolsó ismert, fogságban élő példányát, Benjamint.

Az Ausztrál Nemzeti Film- és Hangarchívum (NFSA) jóvoltából látható egy digitálisan felújított felvételen az 1936-ban kihalt erszényesfarkasok, más néven tasmán tigrisek (Thylacinus cynocephalus) utolsó élő egyede.

A hobarti Beaumaris Állatkertben készült felvételt 1933-ban rögzítette David Fleay ausztrál természettudós. A 35 milliméterre rögzített filmen a Benjamin nevű állat látható, aki fajának utolsó példánya volt.

Forrás: NFSA

Az NFSA a felvétel felújítását nagyon nehéz kihívásnak nevezte. Az állat bundájának sűrűsége okán ugyanis rengeteg különálló szőrszálat kellett animálni. Az erszényesfarkas a tasmán tigris nevet a hátán látható tizenkét csík után kapta, a felvétel digitalizálásakor és színezésekor az ausztrál múzeumokban fennmaradt maradványokat és szőrmintákat vették alapul a 85 évvel ezelőtti tudományos dokumentációk mellett.

A tasmán tigris vagy másnéven erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus) egykor Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmaniában élt, az erszényesfarkas-félék családjának egyetlen recens faja volt. A fajt George Harris írta le 1808-ban, latin neve magyarul annyit tesz, mint „kutyafejű erszényes kutya”. Nevüket egyrészt a farkasokhoz hasonló testalkatuk és életmódjuk, másrészt pedig a tigrisekre emlékeztető csíkozásuk miatt kapták. Rövid szőrű bundájuk színe a szürkétől a sárgásbarnáig változott. Fürge, mozgékony állat volt, a hátsó lábaik hosszabbak, mint a mellsők és a beszámolók szerint 2 méter magasra is felugrott.

Kipusztításukig az erszényesfarkasok Földünk legnagyobb testméretű erszényes ragadozói voltak: a hosszuk 100–200 cm között volt, amiből a farkuk több mint az egyharmadát tette ki, testtömegük pedig 20–30 kg között változott, a marmagasságuk átlagosan 60 cm volt. Ausztrália és Tasmania fás-füves térségein, 1200 méteres tengerszint feletti magasságig fordultak elő. Közepes és kisebb méretű kengurukra és madarakra vadásztak általában egyedül, a nagyobb testű állatokra viszont kisebb csoportokban támadtak rá. Zsákmányaikat feltehetően nem üldözéssel, hanem lopakodással és lesből támadással cserkészték be. A korabeli beszámolók szerint eszes, óvatos állatok. Éjszakai állatok, a nappalokat vackaiban töltötték.

Erszényesfarkasok a Washingtoni Állatkertben (1902) Forrás: Wikipedia

Régészeti leletek tanúsága szerint az erszényesfarkasok egykor Új-Guinea szigetén is éltek, ahol mintegy 2000 évvel ezelőtt haltak ki, jelenlétüket néhány csontmaradvány és a bennszülöttek sziklarajzai bizonyítják. Az ausztrál kontinensről való kihalásukat minden bizonnyal az ember által behurcolt kutya elvadult változata, a dingó okozta: a két faj között versengés alakult ki, mivel azonos erőforrásokért küzdöttek.

Az utolsó ismert „tasmán tigris”, Benjamin, a hobarti állatkertben, 1933-ban | Forrás: Wikipedia

Utolsó menedékük Tasmania szigete lett, ahol az európai emberek bevándorlása okozta a vesztüket, akik a birkanyájaik védelmében kegyetlenül vadászták őket. Ez oda vezetett, hogy 1838-tól hivatásos vadászokat fogadtak fel kilövésükre és 1886-tól az ausztrál kormány vérdíjat fizettet minden egyes kilőtt példányért. Az életben maradt példányokat befogták és állatkertekbe hurcolták. Az utolsó ismert vadon élő példányokat 1930-ban lőtték ki.